Első, Második

 

február másodika, éjszaka

 

Elérkezett az idei Gála napja, és mi hárman elterveztük, hogy fellépünk. Betanultunk egy számot, amit már nagyon jól tudunk, s már hetek óta erre a napra készülünk.
-Mi lesz, ha elrontom? – kérdeztem Kingát.
-Ugyan már Anna, nem lesz semmi gond, hisz már annyiszor elpróbáltuk. Nem értem, hogy miért félsz ennyire.
-Igaz. Nem lesz semmi baj! Tudni fogom! – hitetgettem magamat. „Menni fog, nem rontom el, hiszen tudom!”
-Hé Anna nyugi menni fog. – mondta egy fiú a hátam mögül.
Fogalmam sincs, hogy ki volt az. A színpadon álltunk és csak egy halovány fény világította meg az arcunkat. A függöny behúzva. Kinga és én egymással szemben álltunk, s készültünk az előadásra, annak az egy számnak az előadására, amit már annyira tudunk. Nem volt dobosunk csak egy énekesünk Orsi, a mikrofon előtt állt egy gitárral a kezében, Kingánál egy elektronikus nálam, pedig egy basszusgitár.
A függönyök hirtelen eltűntek előlünk, de a homály ugyanúgy megmaradt. Orsi közelebb lépett a mikrofonhoz, megigazította és bemondta a nevünket:
-Sziasztok! Mi vagyunk a ..… és a „Metallica: Enter Sandman” című számát fogjuk előadni.
Egy kicsit hátrébb lépett, s lehunyta a szemét, én is vettem egy mély lélegzetet, s amikor kiengedtem, Kinga megszólaltatta, az első hangokat. A tér vizhangoztatta a hangokat, nagyon szép volt.
Megnyugtató.
Majd elérkezett az én időm is, s ezúttal már ketten játszottunk a hangokkal. S végül elérkezett Orsi ideje, ismét közelebb lépett a mikrofon-hoz és énekelni kezdett, csak úgy haladtunk előre. A szólóban Orsi át-vette Kinga eddigi részeit, s ezen túl ő játszotta le a hangokat egymás után, Kinga pedig belekezdett a szólóba.
Az utolsó hangokat is lepengették a lányok, én pedig elhalkítottam a számot.
Amikor az utolsó hangok is elhaltak, a közönség tombolni kezdett. Mi pedig mosolyogva meghajoltunk s lementünk a színpadról. Elképesztően jó volt végre játszani.
-Látod Anna én megmondtam, hogy menni fog.
-Igen! És elképesztő volt. – mosolyogtam.
-Igen. Látod, Nem kell félni. Hisz megtudtad csinálni…- mondta a mögöttem álló srác…




február huszonnyolcadika, éjjel

 

Az idén is megrendezésre került a Gála. Aminek nagyon örülünk, így legalább itt helyben fel tudunk lépni. A színpadon állunk és az „Enter Sandman”- t adjuk elő. Sikerült szereznünk egy dobost is, legalább is úgy néz ki. Egy srácot, bár még életemben nem láttam. Kíváncsi vagyok, hogy ki is lehet ő.
A színpadon két mikrofon áll, egy előttem és egy Kinga előtt. Anna előtt egy sincs, csak a kezében egy basszusgitár. Kingánál pedig egy elektromos gitár. Én pedig csak éneklem, hogy:
„Sleep with one eye open, Grippin' your pillow tight”.
S ekkor hirtelen a színpad mögül, valaki bead nekem egy elektromos gitárt. A következő pár sor után pedig szólózni kezdünk, Kinga és én. Elképesztő érzés volt, belemerültem a zenékben s a hangok szárnyán lebegtem a színpad felett.
A szóló után suttogásra vettük, s Kingával énekeltük az elkövetkező néhány sort.
„Now I lay me down to sleep”
Pont úgy, mint az eredeti számban. Amikor a női ének következett Kinga énekelt, amikor pedig a férfihang én.
A szám végén a közönség sikításban tört ki, éljenzett minket. Mi pedig nagyon boldogok voltunk, szinte repdestünk a boldogságtól. Mint amikor tele van az ember energiával, az adrenalinja az egeket veri és alig bír magával!
Meghajoltunk és hátravonultunk a színpad mögé, azaz inkább mellé, ahol a szüleink várt minket, és nagyon büszkék voltak rénk. Kinga apukája sírt is örömébe, úgy ölelte meg Kingát. Az előcsarnokba érve az osztálytársainkba, barátainkba, ismerőseinkbe bukkantunk, akik szintén megdicsértek minket. Mindenki gratulált nekünk…