2015. szeptember 13., vasárnap

Hetedik

június harmadika, este


Némaság vette át az irányítást a szobában. A falak szürkesége kecsesen vette körül minket. Bár a szoba szinte teljesen üresen állt, nem sugárzott félelmet, ridegséget.
Nyugodtság és melankólia fűszerezte a néma perceket.
Csak feküdtünk a félhomályban.
A szoba közepén, egy szürke pléddel borított nyugágyon.
Egészen messze egymástól. Az ágy legszélében s nem néztünk egymásra.
Te voltál a reggel daloló feketerigó, a diófa tetejéről. A diófáról, mi az ablakom előtt cseperedik. Te voltál Kelet.
S én voltam a bagoly, a fenyves legmélyéről. Én voltam az, aki csak lassan araszolva érkezik. Én voltam Nyugat.
Ott volt a nyugágyon Kelet és Nyugat is, s köztük a válaszfal, a ragyogó Nap, kinek a duruzsolása állandóan megzavarta a néma perceket…
A Nap, ki rajongott Keletért, és Nyugatot, cseppet nem szívlelte… De nem titok az sem, hogy Nyugat sem szívlelte a Napot… neki ő túl sok volt, de Keletet kedvelte, s amikor megfogta a kezét szinte ujjongott az érintéséért. Amikor a Nyugat és Kelet összeért, S megjelent A Hold, kettőjük támasza ki elűzi a Napot.
Akkor Kelet csak annyit kérdet meleg hangon:
-Nyugat, akarsz mondani valamit?
Nyugat megszorította Kelet biztonságot adó kezét és alig hallhatóan azt felelte:
-Nem. – majd mosolyogva elváltak egymástól.


Nincsenek megjegyzések:

Keresés ebben a blogban