2014. március 28., péntek

Vers

Ez lenne a szerelem?



Szívem a torkomban dobog,
mint zászló, a szélben, úgy lobog.
Dübörög, mint egy üstdob,
csoda, hogy nem hallod!

Kezem hideg, mint a jég,
szívemben dobog a vér.

Fejembe hasít egy érzés,
amit elűzni kétség.
Feléd néztem, ami talán vétség,
de te mégiscsak néztél!

A fejem lüktet, majd széthasad!
A kezeim jéggé fagynak!

Ez lenne a szerelem?

Kétlem,
 azt hiszem beteg leszek!


2014.03.27.

Vers

Zöld szemek



Zöld szemek mellett lépkedek,
szomorú érzelmek öntenek el engemet.
Bágyadt haláli színek,
Zöldre festi a tájat előttem.
2014.03.27.

Vers

Üvegszemek előttem



Tíz lépésnyire előttem,
zöld szemekbe tekintek.
A lélegzetek elakadtak
egyre csak őt bámultam.
A tekintetem a zöld szemekbe,
de ő egyre távolodott előlem.
A szeme egyre szürkébb lett,
Üvegszemek előttem.
2014.03.27.

Vers

Teljesen fehér



Teljesen fehér, s tiszta vászon előtt állok,
a szoba üres,
senki nincs bent,
s csak állok és várok.
Sokáig nézek magam elé,
az ablak felé lesek,
mellé lépek s kitekintek a sötétbe,
egy madár száll fenn az égen
ide-oda imbolyog a szélben,
a fák ágai recsegve-ropogva esnek a földre.

A teljesen fehér vászon előtt állok,
szememben  elszántság,
kezemben szén, mely várva vár,
lendületesen egy kört rajzolok,
s belel mély tekintetet vázolok
szürke szemek mélyére tekintek.

Szemek mélyén magamat pillantom meg:
Egy fehér, tiszta vászon előtt állok,
s egyenesen rá bámulok.

2014.03.27.

2014. március 13., csütörtök

Vers

Menni kéne

Egyedül a térben,
fény vesz körül minket.
Négyen állunk fent a téren,
s körülöttünk az emberek.
A feszültség csak nőttön nő,
annyira, hogy mind majd meg őrül.
Készen állnak mind,
várnak rénk kint.
Mi sem bírunk már magunkkal,
Menni kéne már Hatvanba.
Menni innen el messzire,
Fel az égbe,
fel a fénybe.
2014.03.13.

2014. március 12., szerda

Vers

Üres

Üres tér,
a falak mind szürkék.
Bágyadt színek körülöttem,
senki sincs mellettem.

Üres elme,
csak egyvalami jár a fejemben.
Vajon valaha jön-e velem szemben?
Vajon utána eltűnik-e mellőlem?

Üres test,
a lelkem elszállt belőle.
Nem bírtam az egyedüllétet,
el akartam tűnni innen.
2014.03.12.

2014. március 7., péntek

Novella

Ébredés
(egy kis szösszenet)



- Miben hiszel, az ébredésben, vagy az újjáéledésben? Az újjáéledés, amikor halálod után új testbe száll a lelked és nem emlékszel az előző életedre. Az ébredés pedig, amikor halálod után új testet kapsz ugyan, de mégis emlékszel, hogy mi is voltál, azelőtt.
Kérdezte tőlem, még kiskoromban a nagymamám. Természetesen nem tudtam eldönteni, hogy mit válaszoljak a kérdésre. De mostanra rájöttem. Igaz, hogy elég sok időnek kellet, eltelnie, ahhoz, hogy megtaláljam a választ, de ez ellen nem tudok mit tenni. Most, miután felnőttem, s egy baleset folytán elvesztettem őt, rádöbbentem, hogy nincs helyes válasz a kérdésére. 
Az ébredés, és az újjáéledés között, ugyan van némi különbség, nem is kevés, de ez egyedenként változik. Mivel vannak, akik igenis emlékeznek arra, hogy mi volt előző életükben, vagy, hogy mi történt velük. És vannak, akik nem. Nem meglepő módon, én is az utóbbiak közé tartozom. Azok, pedig akik hozzám hasonlóan nem emlékeznek semmire az előző életükből, úgy vélem, hogy az álmainkban találkoznak a múlt eseményeivel. Álmaink jelentését ugyan nem fogjuk fel, de nagy az esélye annak, hogy a múltról szólnak.
A kérdésre pedig az a válaszom végérvényesen, hogy: Mindkettőben hiszek, hisz vannak, akik mindenre emlékeznek, s vannak, akik semmire sem. S csak az álmaik alapján lehetnek elképzeléseik.


 2014. 02. 12.

2014. március 4., kedd

Vers

Az idő mi pergett előttem

Csak ülök, s nézem ahogy ketyeg,
a falióra mi előttem lebeg.

A szög üresen, a falba vájva,
üresen áll s az órát várja.

Jöjjön gyorsan míg el nem késik,
az ki az időt pontosan méri.

Az ki madarakat reptet fel az égbe,
majd a szemét este lehunyhatja végre.

Az üres falat bámulom éppen,
melyre a kezemmel madarakat mázolok szénnel.

Fekete lett a fal előttem, 
mert a madarakat egy vadász lelőtte.

Csak ültem, s néztem azt a helyet,
ahol az imént egy óra ketyegett.
2014. 02. 04.



2014. március 2., vasárnap

Első, Második

 

február másodika, éjszaka
 
Elérkezett az idei Gála napja, és mi hárman elterveztük, hogy fellépünk. Betanultunk egy számot, amit már nagyon jól tudunk, s már hetek óta erre a napra készülünk.
-Mi lesz, ha elrontom? – kérdeztem Kingát.
-Ugyan már Anna, nem lesz semmi gond, hisz már annyiszor elpróbáltuk. Nem értem, hogy miért félsz ennyire.
-Igaz. Nem lesz semmi baj! Tudni fogom! – hitetgettem magamat. „Menni fog, nem rontom el, hiszen tudom!”
-Hé Anna nyugi menni fog. – mondta egy fiú a hátam mögül.
Fogalmam sincs, hogy ki volt az. A színpadon álltunk és csak egy halovány fény világította meg az arcunkat. A függöny behúzva. Kinga és én egymással szemben álltunk, s készültünk az előadásra, annak az egy számnak az előadására, amit már annyira tudunk. Nem volt dobosunk csak egy énekesünk Orsi, a mikrofon előtt állt egy gitárral a kezében, Kingánál egy elektronikus nálam, pedig egy basszusgitár.
A függönyök hirtelen eltűntek előlünk, de a homály ugyanúgy megmaradt. Orsi közelebb lépett a mikrofonhoz, megigazította és bemondta a nevünket:
-Sziasztok! Mi vagyunk a ..… és a „Metallica: Enter Sandman” című számát fogjuk előadni.
Egy kicsit hátrébb lépett, s lehunyta a szemét, én is vettem egy mély lélegzetet, s amikor kiengedtem, Kinga megszólaltatta, az első hangokat. A tér vizhangoztatta a hangokat, nagyon szép volt.
Megnyugtató.
Majd elérkezett az én időm is, s ezúttal már ketten játszottunk a hangokkal. S végül elérkezett Orsi ideje, ismét közelebb lépett a mikrofon-hoz és énekelni kezdett, csak úgy haladtunk előre. A szólóban Orsi át-vette Kinga eddigi részeit, s ezen túl ő játszotta le a hangokat egymás után, Kinga pedig belekezdett a szólóba.
Az utolsó hangokat is lepengették a lányok, én pedig elhalkítottam a számot.
Amikor az utolsó hangok is elhaltak, a közönség tombolni kezdett. Mi pedig mosolyogva meghajoltunk s lementünk a színpadról. Elképesztően jó volt végre játszani.
-Látod Anna én megmondtam, hogy menni fog.
-Igen! És elképesztő volt. – mosolyogtam.
-Igen. Látod, Nem kell félni. Hisz megtudtad csinálni…- mondta a mögöttem álló srác…




február huszonnyolcadika, éjjel
 
Az idén is megrendezésre került a Gála. Aminek nagyon örülünk, így legalább itt helyben fel tudunk lépni. A színpadon állunk és az „Enter Sandman”- t adjuk elő. Sikerült szereznünk egy dobost is, legalább is úgy néz ki. Egy srácot, bár még életemben nem láttam. Kíváncsi vagyok, hogy ki is lehet ő.
A színpadon két mikrofon áll, egy előttem és egy Kinga előtt. Anna előtt egy sincs, csak a kezében egy basszusgitár. Kingánál pedig egy elektromos gitár. Én pedig csak éneklem, hogy:
„Sleep with one eye open, Grippin' your pillow tight”.
S ekkor hirtelen a színpad mögül, valaki bead nekem egy elektromos gitárt. A következő pár sor után pedig szólózni kezdünk, Kinga és én. Elképesztő érzés volt, belemerültem a zenékben s a hangok szárnyán lebegtem a színpad felett.
A szóló után suttogásra vettük, s Kingával énekeltük az elkövetkező néhány sort.
„Now I lay me down to sleep”
Pont úgy, mint az eredeti számban. Amikor a női ének következett Kinga énekelt, amikor pedig a férfihang én.
A szám végén a közönség sikításban tört ki, éljenzett minket. Mi pedig nagyon boldogok voltunk, szinte repdestünk a boldogságtól. Mint amikor tele van az ember energiával, az adrenalinja az egeket veri és alig bír magával!
Meghajoltunk és hátravonultunk a színpad mögé, azaz inkább mellé, ahol a szüleink várt minket, és nagyon büszkék voltak rénk. Kinga apukája sírt is örömébe, úgy ölelte meg Kingát. Az előcsarnokba érve az osztálytársainkba, barátainkba, ismerőseinkbe bukkantunk, akik szintén megdicsértek minket. Mindenki gratulált nekünk…


 
 

Keresés ebben a blogban