3.
Amikor kiléptem a kertbe,
Melegség lepte el a testem.
A madarak dalolva szálltak fenn az égen,
Ágról ágra, fáról fára.
Az ég, kék volt, s felhők csak néhol,
Tarkították a Keleti napot.
Még az iskolába is boldogan érkeztem,
Az óráim is hamar elreppentek,
Mint egy madár az égen.
Mint egy lélegzet, amit elengedtem.
Hazafele vettem az irányt, a parkon át.
És ő pont, egy fa alatt állt,
Egy fa alatt nem is olyan messze,
Fejét leejtve, s csak lefele nézett.
Szeme megdermedve kémlelte a szürke földet.
Amit a por csak úgy ellepett.
Tőle egy-két méterre állok, s töprengek.
Oda menjek? Vagy talán nem kéne?
Nem tudom. Lehet, hogy csak haza kéne mennem…
De én mégis odamentem,
S megálltam mellette:
-Jól vagy? – kérdeztem, félve.
Ekkor felnézett a földről, s a szemembe nézett.
De mondani nem mondott
Semmit csak bólintott.
-Csak még nincs kedvem hazamenni, meg…
Mondta, s kezdte volt újra, de nem tette.
-Nyugi nem kell elmondanod,
Ha nem akarod…
-Nem az, hogy nem akarom,
Csak nem igazán szoktam ilyenről beszélni...
-Jól van, akkor elmondod
Vagy nem akarod?
-Elmondom! – vágta rá,
S élesen a szemembe nézett.
-Van egy lány. Akit én..
Akit szeretek!,
De az a helyzet, hogy nincs esélyem.
-Nincs ezt meg honnan veszed?
Kérdeztem, mert mi az, hogy nincs esélye,
Nálam lenne az biztos!!
-Talán elmondta neked?
-Nem, nem mondta,
Csak hallottam,
Ma akartam elmondani,
Hogy szeretem.
De nem mertem.
És azt hiszem,
Most egy kicsit összetörtem!
-Akkor ebben megértelek,
Csak nálam egyértelmű, mert
Én nem merem bevallani.
De attól, még tudom milyen érzés…
Akkor ezek szerint nem vagyok egyedül.
-Nem.
