2015. augusztus 29., szombat

A szerep

Pirkadatkor ébredek,
s az utcákat figyelem.
Ahogy a napsugarak,
elérik a talajt.
S perzselő melege reményt ad nekem.
Segít, hogy a világ szerepet váltson.
És segít nekem is, hogy
sikerüljön a tervem.

Felöltöm az álcám,
s elindulok a napsütéses utcán,
Fagy csípi ki a szememből
a könnyt.
És engedem, hogy áztassák az arcom,
Mert a könny csak erősíti a vágyam,
Hiszen a világ egyszerűen, a
bátraké.

És nekem még nincs hozzá merszem,
Előbb ki kéne törnöm innen.
Megszabadulni a szerepemtől...
Meg akarok szabadulni ettől a szereptől.
Szabadon akarok szárnyalni,
fényben akarok élni,
Mert a sötétség gyorsan felemészt,
S nekem még feladatom van!

Pirkadatra ébredek,
s egyre csak az utakat figyelem.

2015.08.29.

2015. augusztus 22., szombat

Az én életem, és nem a tied!

Elegem van, ennyi volt!
és ennek ellenére kinyílik az ajtó.
Ez egyszerűen nem lehet igaz!
Miért nem fogja fel végre,
hogy ez az én életem!
Nem az övé,
egyszerűen csak az enyém!
Oké, fiatalabb.
és akkor mi van!
Nem tehetek
arról, hogy nem vonzanak az idősebbek.
Arról meg tehetek,
hogy teljesen beleszerettem?
Szerintem egyáltalán nem!
De, hogy őszinte legyek,
nem is bánom, hogy ennyire
szeretem, hogy ennyire szeretlek.
Csak mamát, ne érdekelné,
hisz ez az én életem, nem az övé.
Egyes egyedül az enyém.
És mellőle nem távolodom,
ennél jobban meg nem akarok.

Tisztában vagyok vele,
hogy kicsit különösen ismerkedtünk meg.
És, hogy te egy másik, egy bizonyosnak,
nagyapa haverjának a fiának,
sokkal jobban örültél volna.
De nem mama, ez így alakult!

2015.08.22.


2015. augusztus 19., szerda

Önkép

Göndör barna fürtök,
lobognak a hátam mögött.
Ábrándozó kék tekintetem,
egy erdő felett lebeg.
Nem vagyok vékony, ezt elismerem,
Egészen furcsa az egyéniségem.

A kelleténél kicsit magasabbra nőttem,
de vannak, akik ezt szeretik bennem.
Általában csak csendben figyelek, 
azt hiszem kémnek is elmehetek.

Szimpla szemüveg mögül látom a világot,
mármint leginkább az álomvilágot.
Nem tagadom, hogy állandóan álmodozom,
s, hogy az órákon is verseim firkálom.
De van valaki,
aki ezt bennem igazán szereti.

Sokszor érzem magamat 
egy igazi különcnek.
De nevezhetném magamat,
igazi antiszocnak is.
Vagy esetleg őrültnek, 
de ezt a posztot már lestoppolta valaki,
akit inkább nem nevezek meg.

2015.08.19.



Megkötött kezek

Egy kopott széken üldögélek,
s  az évek csak teltek.
Egy kopott széken üldögéltem,
s az évek elrepültek.
A helyszín semmit nem változott, 
dohányfüsttől bűzlik az ázott alagsor.

Sötétségben teltek el az évek, 
s érzem lassan én is megöregszem.
A kezeim a szék karfáin pihennek,
mert kötéllel, oda erősítettek.
A kötelek, már foszladozni kezdtek, 
mert az elején ki akartam jutni innen.
Erre a vörös kötélcsíkok emlékeztetnek,
melyek a karjaimba égtek.

Egy kopott széken üldögélek,
s az emlékek megrohantak engemet.
Egy kopott széken üldögéltem, 
mert az emberek tovább mentek.
A helyszín mit sem változott,
dohányfüsttől bűzlik és teljesen átázott.

2015.08.19.

2015. augusztus 17., hétfő

Jazz

A zongora előtt kezek pihennek, 
s a távolból trombita könnyed 
dallamát röpíti a kezek felé, 
a lágy nagybőgő húrjai.

A zongora előtt a kezek
táncra perdülnek.
Lassan, vágyakozva,
s könnyed bájával 
elvarázsol, magába szippant.

A zene varázsa nem enged, 
csak ülsz, s a kezeket figyeled.
A zongora, halkul, s a trombita 
mintha a víz alól szólna.

A zongorán a kezek 
egyre gyorsabb táncba kezdenek.
A trombiták, a tenger
mélyéről énekelnek.

S te csak ülsz, s figyelsz serényen,
mert eddig még nem hallottál egy
Jazz zenészt, sem ilyen közelről.

2015.08.17.


írisz

Változás szelét, hozza,
szerény íriszem.
Változás szele, már lassan,
elér engemet.
Felém kúszik szépen lassan,
s megfogja a bokámat.
Egyre feljebb s feljebb
merészkedik a testemen.

A mellkasom összeszűkül,
de a levegő kalitkába került.
Apró szirmaira hullik,
a remény íriszvirága.
S mint, Főnixmadár, feltámad,
szürke, melengető hamvaiból.

Változás szelét, hozza,
reményteli íriszem.
Változás szele, már egészem
elért engemet.
Szeme mélységes szürkesége,
bekúszik a szemembe.
Egyre csak áll előttem,
s reménységgel, tölt el engemet.

2015.08.17.

Levendulaillat, és narancsfény

Másodpercek teltek el mellettem,
s sebesen repkedtek a bús ég fele.
Gyér fény, narancsra festi a szobát,
lassan repkedő fények, keringenek az ajkán.

Levendulaillat, és narancsfény,
elrepítenek, a gondok makacs ösvényén.
Az éjszaka csordultig, telt emlékekkel,
reményekkel és a vágy narancs érzelmével.

A pirkadat jár az elmén bugyraiban,
reményekkel táplál, s vár, hogy belépjek a várba.
Halványan dereng fel a vanillinillat,
s becsukott szemeimmel pásztázom a falat.

Minden narancsfényben,
s csak úgy zubog a vérem.
A szárnyaim kibontom,
s várom, a levendulaillatot.

Szétárad a levegőben,
s a falak mind eldőlnek.
Felemelkedek a talajról, mert
a vérem pezsegve emel a levegőbe.

Elhagyom a nyomasztó, reménytelenséget,
fent szállok a pirkadat fényében.
A nyugalom erdeiben,
s végül kinyitom a szemeimet.
2015.08.17.

2015. augusztus 11., kedd

Táncot lejtő hársfavirág

remegek a félelemtől,
mint remegő táncot lejtő
hársfavirág, mely elterül
a földön.
remegek, mert

a hársfa virága is remeg,
kegyetlen éjszakákon,
folyton folyvást csak
kuporgok a sarokban.

remegek, mert úgy érzem,
hogy mindent elveszítettem,
a félelem már átjárta a testemet,
a fejem egyre csak lüktet,
szédülök, forog körülöttem minden,

remegve várom már a csillagokat,
hogy lehulljanak a földre.
mert köztük vagyok,
a fényemet elvesztettem,
s egyre csak zuhanok.

csillag voltam,
s ragyogtam,
egy voltam a sok közül,
és mégis kilógtam mind közül,
túlságosan is más voltam,
nem voltam odavaló.

mélyen, legbelül,
egyre csak arra gondoltam,
aludjon ki a fényem,
hadd tűnjek el közülük,
mert nem tartoztam közéjük.
minél hamarabb tűnjek el,
aludjon ki remegő tüzem,
s vesszek el a sötétben.

remegő fénnyel kívántam,
hulljak le földre
a többi csillaggal
és remegve táncot lejtve
terüljek el,
mint a hársfavirág.

2015.08.11.



2015. augusztus 1., szombat

Egy ígéret visszhangja



Bejövő üzenet


Feladó: Eszter
Tárgy: egy ígéret visszhangja


Üzenet:
Szia Bence :)
Először is egy költői kérdéssel indítanék: Ráérsz a hétvégén?
Azért költői, mert ugye nemleges válaszodat nem fogom elfogadni, szombaton délelőtt tizenegykor várlak a vasút állomáson.
Hozz magaddal egy hálózsákot is, mert kempingezni fogunk, egy elképesztő helyen. De még mielőtt elgondolkodnál abban, hogy hol… nos az titok, majd meglátod.
A lényeg, hogy ne pakolj sok cuccot.


Akkor szombaton a vasút állomásnál, tizenegykor:
Eszter


Ez a stílus, Jesszusom.. Ha nem írta volna ki a nevét még akkor is rájöttem volna, hogy ő az. Mindig is megvolt a beszédében valami ami azt sugallotta, hogy ellenmondást nemigen tűr. Legalább is bizonyos tereken.
A hétvégére tényleg nem terveztem még semmit, szóval azt hiszem, hogy jobb ha elkezdek pakolni. Elővettem a túrázós táskámat és bepakoltam néhány ruhát, majd amikor ezzel készen voltam előkerestem valahonnan az ágyam aljáról a hálózsákomat.
Uram istenem, hogy ezt milyen rég nem vettem már elő… amióta beindult a zenélés nem igazán volt időm túrázni. Meg úgy másra sem igazán. Amikor még Eszter itt volt velem, valahogy mégis mindenre tudtam időt szakítani. Néhanap elgondolkodok azon, hogy mi lett volna, ha a húga nem halt volna meg. Akkor talán még most is itt lenne mellettem.
Emlékszem, hogy mennyire lesokkolta a hír, amikor megtudta, hogy a húgánál rákot diagnosztizáltak, s mivel az édesanyjuk már régen meghalt, az édesapjuk, pedig épp Irakban harcolt, így természetesen neki kellett, vigyáznia a húgára, ne nem mintha magára hagyta volna egy ilyen helyzetben… Ahogyan abban a helyzetben magamra kellett, hogy hagyjon. Fel kellett függesztenünk az egészet, ami köztünk volt, akkor lassan már négy éve.
Először az egyetemen találkoztunk. Még mindig pontosan emlékszem mindenre. Egészen év elején történt, akkor amikor még lehetett különböző klubokba jelentkezni, tudjátok olyanokban, mint a csillagászait klub,  tea klub… na mindegy a lényeg, hogy rengeteg volt.
Ohh, igen megvan volt még poéta klub is, de ne ne kérdezzétek, hogy valójában mit is takart…
Én nem voltam benne egyikben sem legalább is eleinte. De azon a napon amikor utoljára lehetett jelentkezni a klubokba. Azon a napon… hát mondom úgy, hogy Eszter szinte átgázolt rajtam a folyosón, amitől fájdalmasan szép emlékként maradt meg nekem az a kép.
Teljesen nyugodt voltam azon a napon, épp elmerültem a rohanó emberek látványában, egyszerűen nem láttam értelmét, abban, hogy most miért is olyan fontos az, hogy tartozzunk egy csapathoz, hiszen egyszer úgy is vége lesz ennek a néhány évben; s ha nincs senkivel sem szoros kapcsolatom akkor az elválás a sulitól is ezerszer egyszerűbb lesz.. Nem lesznek kötődések a városhoz, barátokhoz. Amúgy is csak nehezen engedtem akkoriban embereket a bizalmamban, nem beszélve egy egész csapatról, amibe olyan sokan akartak tartozni.
Eszter is akart tartozni egy ilyen csapatba, konkrétan a poéta klubba, de azt, hogy miért kellett ezért engem fellöknie a nagy sietségében, amikor ki is kerülhetett volna, na arra nem tudom a választ. Aztán az még nem volt elég, hogy fellökött, de még rám is esett, nem mondom, hogy nem volt kellemes érzés, amikor a hátamon feküdt, de az a fájdalom elrontotta az egészet, amikor fejjel előre értem el a folyosó padlóját…
Visszaemlékezve azért ez egy eléggé vicces pillanat volt. Hiszen akkor láttam meg először azt a lányt, akivel később eltölthettem négy hosszú évet. És azóta is jó barátságot ápolhatok vele. Mert igaz, hogy az útjaink szétvalltak, az érzelmeink kifakultak, de a barátság azóta is összeköt minket.


Amikor reggel felkeltem még csak alig volt reggel kilenc, de az ajtómon már most dörömböltek. Nagy nehezen kimásztam az ágyamból, hogy odabotorkáljak az ajtómhoz.
Veszprémben élek, egy albérleti lakásban, teljesen egyedül. Eleinte még furcsa érzés volt, amikor minden egyes reggel rám telepedet a ház csendessége, amit nem szakított meg Eszter lágy szuszogása.
A kopogtatás egy szusszanatnyi időre sem maradt abba, akármennyire is örültem volna legalább egy pár másodperces csöndre így reggel. Amikor kinyitottam az ajtót, Peti volt az a dobosunk.
-Neked is jó reggelt. - nyitottam neki ajtót, mire ő sietősen bejött. - Na mond csak mi a helyzet, ha már ilyen korán kellett jönnöd.
-Bajban vagyok. - monda ki ziháltan, úgy nézett ki mint aki minimum valami nagy galibát csinált volna.
Peti volt a legfiatalabb közöttünk, még alig húsz éves, nem olyan rég kezdte el az egyetemet is, ahonnan ugyan már jó néhányszor kirúgással fenyegették, de most ez van. Peti egy kicsit… hogy is mondja. Hiperaktív egy kicsit.
-A szüleim. Azt mondták, hogy eljönnek meglátogatni, mert kaptak néhány levelet a sulitól, hogy nem valami fényesek a kilátásaim…
-Ez gáz…
-Az.
-Rendben akkor mi szeretnél, mit tegyek? - tettem a vállára a kezemet.
Eléggé ismerem már ahhoz, hogy nem jön ide csak azért, hogy kiöntse nekem a szívét, sőt eddig még nem igazán volt, olyan alkalom, hogy elment volna üres kézzel vagy, hogy elment volna.
-Lehetne szó arról, hogy elmennél itthonról, s a szüleimnek azt tettetem, hogy itt élek?
-Huu kölyök. Neked sem lehet nagyobb szerencséd. - mondtam mosolyogva, mivel a való életben nemigen történik meg ilyen mindenkivel, kivétel persze Peti, mert amekkora baj keverő akkora nagy mázlijai vannak.
Mint amikor kirúgták az albérletéből, mert nem tudta kifizetni, de az akkori barát nője meg befogadta, akivel ugyan  mostanra már régen szétmentek, de még ugyanúgy együtt laknak. Furcsa egy helyzet, de ez van.
-Ezt most miért mondod? És miért mosolyogsz? Egy kicsit ijesztő vagy így.. - mondta s hátrált egyet a bejárati ajtó felé.
-Mázlid van haver, a hétvégén nem leszek itthon, ma indulok, és majd csak vasárnap délután jövök haza. De addigra tudd le a dolgot a szüleiddel.
-Ez most komoly? - kérdezte elámulva, gondolom nem várta volna, hogy ilyen könnyen fog menni. Őszintén én sem gondoltam, hogy ilyen hamar megoldjuk. - Hát akkor ebben az esetben… - kezdte majd kiment a folyosóra s behozta a bőröndét. - ...egy kicsit berendezkedek. Tudod, hogy ne tűnjön fel semmi. - mondta mosolyogva, s nekikezdet kipakolni a bőröndéből. - Egyébként hova mész? Csak nem túrázni? - mutatott a csomagom irányába.
-Hát, hogy őszinte legyek még magam sem tudom. Esztertől kaptam egy e-mailt, hogy megyünk túrázni. Ennyiről tudok.
-Lehet, hogy újra össze akar jönni veled.
-Nem azt kétlem. - mondtam, s megindultam a konyhámba reggelit készíteni.
A hűtőből kivettem két tojást, egy paradicsomot…
-Reggelit csinálsz? - tette fel Peti a költői kérdést - Csinálsz nekem is?
-Huu sok baj van veled, ezzel remélem tisztában vagy…
-Elvégre baj keverő vagyok, nem? - mondta mosolyogva, majd kivett egy adag ruhát a bőröndjéből és elindult vele a szobám felé.
Végül vettem ki neki is két tojást és egy paradicsomot, majd öntöttem egy kis olajat a serpenyőmbe s feltettem a gázra. Amíg sült a tojás akaratlanul is azokra az időkre gondoltam, amikor Eszterrel együtt éltünk ebben a házban. Akkor neki készíthettem reggelit és nem Petinek. Aki mostanában egyre gyakrabban jelenik meg nálam, de a legfurcsább az egészben, hogy mindig akkor amikor épp főzéshez készülődök.
Reggeli után rendbe szedtem magam és elindultam a vasút állomáshoz.


Magam sem tudtam biztosan, hogy Bence valóban el fog e jönni velem. De legbelül reménykedtem, hogy ott fog várni a vasút állomáson mire megérkezek Szombathelyről a vonattal. A nyári búzatáblák villám sebességgel rohantak el a vonat ablakai előtt. A városok, falvak sorra váltották a különféle mező gazdasági területeket.
A legutóbbi találkozásunk óta évek teltek el és azóta is csak néhány futó pillanatra láttam. Ugyan ő nem tudja, de ott voltam a legtöbb koncertjükön. Kivéve az elsőn, az szomorú esett volt. Azon a napon temették a húgomat.
Amikor eltűnt az életemből teljesen megváltoztam. Gyorsan mégis fokozatosan. Azt hiszem az a pillanat amikor elfedte őt a föld, elindultam egy úton, amit leginkább az egyedüllét jellemezte. Ezt most nem úgy értem, hogy állandóan egyedül tengtem a lakásban, és az emberektől, a barátaimtól is elhatárolódtam, nem. Egyszerűen csak elvesztettem azokat az embereket, akik fontosak voltak a számomra: A húgomat, és a szerelmemet. Az általuk keltett űrt pedig lassacskán kitöltötte az egyedüllét érzése.
Időközben a vonat megállt, és a utasok egyszerre álltak fel a helyükről és indultak meg az ajtó felé. Én szokásosan megvártam ameddig mindannyian kiszálltak s így én utolsóként felálltam a helyemről és ráérősen az ajtó felé vettem az irány.
Amikor leértem a lépcsőkön, elém tárult a Veszprémi vasút állomás tele siető emberekkel. Mind igyekeztek valahova, amit sosem értettem, hogy miért nem lehet lassan ráérősen menni, így meglátva azokat az apró dolgokat, amik elkerülik a siető ember figyelmét.
A barátaim szerint álmodozó típus vagyok, nos ezzel azt hiszem egyet kell értenem. Rengetegszer előfordul, hogy elbambulok és csak megyek a fejem után, ez volt akkor is amikor először.. mondjuk azt, hogy találkoztam Bencével. Bár valójában inkább átgázoltam rajta, de… nem nincs de. Hisz ennél jobban már nem is indulhatott volna a barátságunk.
Bence.
Uram istenem… Látom őt. Látom őt… húzódott mosolyra a szám, ezt nem hiszem el, tényleg kijött az állomásra, és nem csak egyszerűen köszönni, beszélgetni pár sort, hozta magával a cuccait is. Egy padon ült, s a fejét hátrahajtva meredt felfele az égbe a tekintete. Régebben is sokszor csinálta ezt, így nem tétováztam, biztos voltam abban, hogy ott a padon nem lehet más csak is ő.
-Szia. - köszöntem neki amikor odaértem elé.
A fejét lassan fordította felém, hogy az eget még tovább tudja nézni. De végül a szemeit az enyéimbe fúrta.
Szörnyen sokat változott amióta utoljára álltam vele szembe. A szőkés barna haja már egészen a vállaiig leért, ami nagy változást jelentett, a régi egészen rövidke hajához képest. De a változás ellenére a szemeiben égő tűz a régi maradt, bár a zöldjében már tükröződött az az elszánt férfiasság, ami eddig hiányzott belőlük.
-Mond csak mi a jó abban, hogy állandóan te szállsz le a vonatról utoljára? - kérdezte köszönés nélkül.
-Ugyan ismersz, nem?


Valóban ismertem, elég ahhoz, hogy a szavai nélkül is tudjam, hogy mire gondol. Most is itt áll előttem, de nem szól semmit, csak nézz engem. Nézi a szemeimet, a vállaimat és a mellkasomat. Lentebb nem megy csak vissza a szemeihez.
-Merre megyünk? - kérdeztem megtörve a csendet.
S közben összeszedtem a cuccaimat a földről.
-Tihanyba. - hallottam az egyszerű választ.
Majd Eszter elindult a Tihanyba induló vonat felé.


A Tihanyba tartó út nagy része csendben telt. Eszter nem beszélt túl sokat, az igazat megvallva mindig is titokzatos volt. Bármennyire is ismerte meg az ember, valami még mindig rejlett benne. Nem tudom jobban megfogalmazni. Egyszerűen titokzatos volt és lehet, hogy ez a titokzatos bája volt az ami megragadott engem.
A mostani Eszter más volt, mint az akivel évekig együtt lehettem. Régebben mindig életteli mosolya volt, amit nagyon szerettem benne, a szemei boldogan ragyogtak, mint a tengerek a reggeli napfényben, de ez a csillogás mostanra már elhalványult, aminek az okát legbelül nagyon is jól tudtam. Ebben a történetben nem az én hibámból fakult meg Eszter szemeiben az élet, hanem miatta. A húga és ő nagyon közel álltak, szinte ő nevelte fel, mert az édesanyjuk nagyon hamar elhagyta őket… Az édesapjuk távolléte miatt pedig a biztonságot, a családot Eszternek hosszú ideig a húga jelentette…
Amíg az ablakból bámulom az elsuhanó árnyakat, egyre csak arra a pillanatra várok, hogy előtűnjön a bokrok mögül a Balaton égszínkék színe. Szörnyen régen jártam utoljára erre.
-Mesélj egy kicsit… - hallottam Eszter elnyúzott hangját.
Ezek szerint felébredt, éreztem ahogyan felemeli a fejét a vállaimról, pedig annyira jó érzés volt érezni azt, ahogyan a haja a vállaimhoz ér.
-Miről meséljek?
-Valami vidámról…
-Hm. Akkor ebben az esetben szeretnéd hallani, hogy milyen csodás reggelem volt?
-Szeretném.
-Jó, de az egész ott kezdődött amikor az éjszaka közepén kaptam egy e-mailt, hogy a hétvégén köteles vagyok megjelenni egy számomra kész ismeretlen programodon... Ez célzás akart lenni!
-Tudom, de nem mondom el. Elég ha annyit tudsz, hogy a szabad ég alatt töltjük az éjszakát.
-Kegyetlen vagy. - mondtam, s közben meglöktem a vállait, hogy egy kis mosolyt csaljak az arcára.
Sikerrel.
Az ajkai mosolyra húzódtak.
-Reggel nem fogod kitalálni, hogy ki csörtetett be a lakásomba… Peti volt az.
-Csak nem valami bajba keveredett megint?
-De…
-Hát mondjuk tőle az lenne csak furcsa, ha legalább két órán át nyugton tudna ülni.
-Most épp azt teszi. Az ok, hogy felkeltett engem az az volt, hogy hát… hozott magával egy bőröndöt tele a cuccaival, amit szétrámolt nálam, mert a szülei meglátogatják.. az mellékes, hogy eredetileg ott én lakok és nem ő. De végül is ez mellékes.
-Mert? A szülei csak nem rájöttek erre meg arra.
-Az iskola küldött néhány levelet a szüleinek, hogy nem valami fényes a helyzete…
-Hát, ha Petiről van szó akkor az nem kifejezés.
“A következő állomás Tihany”
-Úgy tűnik lassan megérkezünk.
-Ja.
-Bocs, hogy bealudtam, de hajnalban indult a vonatom, amiről majdnem le is maradtam..
-Megint elaludtál, mi?
-Nem tehetek róla! Benne van a zsigereimben.
-Az már biztos.. - nevettem el magam.
Mert eszembe jutott, az az esett, amikor egyszer késésben voltunk és akárhogy próbáltam ébresztgetni nem kelt fel. Még akkor sem amikor lefordult az ágyról, és utánam meg, amikor felébredt (ami nem mellesleg akkor volt, amikor már a harmadik órájának is vége volt..) csodálkozott, hogy miért vannak lila foltjai.
-Csak nem arra az esetre gondolsz, amikor lefordultam az ágyról?
-Neem.
-Pedig az azért elég vicces volt. - mondta, s végre szétterült az arcán az az őszinte mosoly amit már olyan régen vártam.
-Tudom.


Amikor a vonatról leszálltunk először lementünk a partra fürödni egyet, mert nagyon meleg volt, és épeszű ember, ha dönteni kell a fürdés és a gyalogtúra között, teljes mértékben biztos vagyok, hogy azt a lehetőséget választja amit mi is.
Egészen sokáig maradtunk a vízben, csak néha néha jöttünk ki, akkor is csak azért, hogy harapjunk valamit.
Délután négy- öt óra között kezdtünk el szedelőzködni és elindultunk az Apátság felé. természetesen sétálva, elvégre is túrázunk vagy sem?
Mire felértünk az apátsághoz már lassacskán sötétedni kezdett és a levegő is elkezdett hűlni.
-Rendben, és most merre? - kérdeztem, mert még mindig nem tudtam, hogy mi volt az úti célunk vége.
-Először is szerezzünk valahonnan egy kis teát, elvégre én főképp ezért jöttem..
-Mii? Te most komolyan azért hoztál magaddal, hogy teát vehess?
-Épp beszéltem. Az, hogy eljöttem teáért az rendben van legalább is szerintem, tudod ráfér egy kis újdonság a kínálatomra. Az pedig, hogy itt vagy velem, már csak hab a tortán.
-Aha értem. - mondtam egy lemondóan. - És azt tudod, hogy merre tudsz teát venni?
-Ami az illeti azon a soron bárhol. Csak beszaladok valahova és már itt is vagyok.
-Rendben. - mondtam, s már el is szaladt.
Amikor teljesen eltűnt a szemem elől, bementem a legközelebbi boltba, ahol gyertyákat láttam. Mivel a terv szerint kint fogunk aludni valahol az ég alatt, gondoltam nem árt, ha majd valamivel világítani is tudunk. Egy csomag levendulás gyertyát vettem, tudjátok olyan kis mécseseset… Majd beleraktam a táskámba.
Mire kiértem a boltból arra számítottam, hogy Eszter már ott fog várni, de kénytelen voltam tapasztalni, hogy még nincs sehol. De végül is mire számítottam. Mindig is ilyen volt, azt mondja, hogy siet, de végül mindig is egy fél óra kellett, hogy előkerüljön. És mivel most a levendulákról van szó, amit alapból imád, azt hiszem jobb lesz ha türelmes leszek és csak várok.
Odasétáltam tehát az járda szegélyhez, levettem a táskámat, majd leültem. S a fejemet az égre szegeztem. Nem tudom, hogy pontosan mióta csinálom ezt, de valahogy mindig nyugtatóan tudott rám hatni az ég. A hatalmas légüres tér, amiről valójában sosem tudod, hogy mekkora és milyen magasan van a vége, már ha valójában van vége.


Miután Eszter előkerült, beültünk egy fagyizóba, ahol meglepő módon levendula fagylaltot árulnak.
De most őszintén fogalmam sincs abban, hogy Eszternek mi az ami ízlik benne… azt mondja, hogy annyira de édes és frissítő. Aha, szerinte meg egyszerűen szappan íze van, de persze ezt nem mondtam meg neki, csak egyszerűen legyűrtem.
-Na jó most te jössz!
-Hogy?
-Eddig én meséltem arról, hogy mi történt velem, most mesélj valamit te.
-Mit szeretnél hallani?
-Az igazat.
-Hm.. - húzta el a száját - Rendben, de akkor mennyünk sétáljunk egyet.
-Rendben - mondtam, s felálltunk a helyünkről, majd kisétáltunk a fagyizóból és ismét az Apátság felé vettük az irányt.
-És, honnan kezdjem?
-Mit csinálsz most? - tettem fel egyszerűen azt a kérdést, amire már annyira szerettem volna megkapni a választ.
-Dolgozok. - mondta egyszerűen.
-Az igazat mond. Mi az amit valójában csinálsz.
-Huu.. miért van az, hogy sosem elégedsz meg egy egyszerű válasszal sem? Állandóan visszakérdezel, mint régen…
-Erre te is nagyon jól tudod a választ, hiszen ismersz.
-Igen, ismerlek. Na és akkor, hogy mit is csinálok valójában? Minden reggel pontban hatkor felkelek, hiába nyolckor kezdődik a munka időm. Szükségem van arra a plusz egy órára, hogy minden egyes nap felvegyen a maszkomat, hogy falat építsek magam körül, ami így lassan, de minden egyes nap egyre vastagabb. Mert, nem akarom, hogy az emberek bennem csak egy egyszerű magára maradt kis fruskát lássanak, aki még mindig nem heverte ki azt, ami a húgával történt. A város egyik eldugott kis helyén van egy teázóm, ott dolgozok. Minden egyes nap rengeteg emberrel veszem magam körül, olykor önkéntelenül is. Ezért is lehet az, hogy az ottani barátaim egy életvidám lányként ismernek, akinek soha, de tényleg soha nincs semmire sem panasza. Akinek az élete úgy tökéletes, ahogyan van. Akinek az életében nincs egyetlen egy baki sem. Viszont amikor minden egyes nap hazamegyek, átlépem a kiskapunkat, a magány rámerészkedik és a reggel megerősített falam, omladozni kezd...
-Majd belépsz a lakásodba és szomorúan veszed észre, hogy valójában senki nem vár haza, hiába siettél. - fejeztem be szomorúan.
-Pontosan. Akárhányszor hazaérek a munkámból és senki nem vár haza, eszembe jutnak azok a napok, amikor még ott voltunk egymásnak… hiányoznak azok a napok. - vallotta be halkan.
-Nekem is.  - értettem egyet vele.
-Ezért is hívtalak el ma. Nem akartam ide is egyedül jönni, te pedig hiányoztál...szóval. Sajnálom, ha le kellett mondanod a hét végi programodat.
-Ugyan, amúgy sem volt semmi programom a hétvégére.


Lassacskán elindultunk a Visszhang- dombhoz.  Tihany legszebb helyére, legalább is szerintem. Amikor utoljára erre jártam, ugyan nem éjszaka, de még sötétedés előtt felmentem oda. Az Apátságtól sincs olyan messze, csupán pár percre.
-Arra gondoltam, hogy ott a dombot tölthetnénk az éjszakát.
-Igen? ÉS miért pont ott?
-Mert éjszaka elképesztő a kilátás.
-Ja képzelem, milyen sötét lehet. - jegyezte meg Bence cinikusan.
-Pontosan, olyan végtelenbe nyúlóan sötét. De neked biztosan tetszeni fog, hisz nem is tudom, hogy ki szokta bámulni az eget csak úgy…
-Nem tudod, hogy miről maradsz le olyankor.
-Ahogy te sem, hogy milyen az amikor utoljára szállsz le a vonatról.
-Ez mondjuk igaz.
-Na, már mindjárt ott vagyunk. - mondtam, majd előrementem mivel megpillantottam a dombtetőt.
-Hogy vagy te képes még ilyenkor is szaladni? - kérdezte mire ő is felért mellém.
-Nézz előre és megtudod. - mondtam egyszerűen, mert nem tudtam levenni a szememet arról a látványról ami fogadott.
A dombról el lehetett látni egészen a Balatonig, amit a part menti villany oszlopok világítottak meg és a víz tükörben tükröződtek a fényeik. Közelebb a város fényei tűntek fel a sötétben, az utak kanyargó fény ösvényként jelentek meg előttünk. Felettünk pedig a csillagok játszadoztak a fényekkel.
-Rendben, akkor állítsuk fel a sátrat!
-Idefent? - kérdezte meglepetten.
-Igen, itt volnánk a végállomásunkon. - feleltem mosolyogva.
-Aha, és én még azt hittem, hogy te egy könyörtelen lány vagy, s még csak fél úton vagyunk….
-Hm… talán majd legközelebb szervezek egy hosszabb túrát.
-Miii? Nem, nem azért mondtam, hogy ötleteket adjak!
-Hát ez így alakult.
Bence végül csak a fejét csóválta meg, s nekikezdett felállítani a sátrat. Természetesen egyedül, hiába ajánlottam fel, hogy segítek neki, egyáltalán nem változott semmit, ugyanolyan makacs mint amilyen régen is volt.
-Már nem az a kis srác vagyok, akinek nem ment felállítani egy egyszerű sátrat…
-Aha persze - mondtam mosolyogva.
-És mos ne gondolj rosszra.
Nem gondoltam…. eddig.
-Aha persze…
Biztos ne segítsek?
-Biztos. Megtudom csinálni!!
-Oké, rendben értettem. - kuncogtam, majd inkább leültem és csak néztem egyenesen az Apátság irányába. S elmerengtem a gondolataimban.


Lehet bármennyire is elképesztő a kilátás, és az Apátság falai az éjszakai fényekkel, de Esztert egyik sem tudja felülmúlni.
Hiába telt el felettünk az idő, és hiába fakult meg a szemeiben az élet és a gondtalanság, még így is elképesztően gyönyörű volt. Néztem ahogyan ott ül a domb szélén és nézi a sötétséget. A szemeimet a sápadt arcáról a nyakára tapasztottam.
Régebben hosszú éj fekete haja volt, de amikor a húga betegsége kiderült levágatta, és azóta sem növesztette vissza. Mintha egy korszakot zárt volna le. mintha maga után akart volna valamit, mintha…
-Miaz? - kérdezte, amikor észrevette, hogy inkább őt nézem, minthogy a sátrat rendezném.
-Miért nem növeszted meg a hajadat?
-Mert a rövidet könnyebb kezelni.
-Értem. És valójában, miért nem?
-Huu.. Mert, a hosszú hajam, arra az időre emlékeztet, ami akkor volt, amikor élt. A gyermekkoromra. És rá. Te is tudod, hogy túlságosan hasonlítottunk, s nem akarok minden reggel úgy a tükörbe nézni, hogy saját magamról ő jut az eszembe.
-Ez megértem, de annyira szerettem a hajadat.
-Csak a hajamat? - kérdezte vidámsággal a hangjában.
-Nem, téged szerettelek. - még mindig szeretlek…  tettem hozzá magamba.
Ezután Eszter felállt és idejött hozzám, hogy segítsen a sátor felállításában. Miután ezzel készen lettünk elővettem a gyertyákat és egy öngyújtót.
-Nahát, úgy látom el voltál amíg eltűntem.
-Úgy is mondhatjuk.
-Na várj, rakjuk bele őket valamibe? - szólt majd felpattant a földről és a táskájához ment.
-Van nálam néhány picike csésze.  - mondta mosolyogva, majd előhalászta őket a táskájából.
Meggyújtottam a gyertyákat, majd beleraktuk őket a csészébe, s a dombon kör alakban elhelyeztük őket magunk körül.
-Ez most olyan, mint régen, csak akkor befőttes üvegeket használtunk.
-Az volt már a hangulatos. - monda nevetve.
-Mondjuk nagyobb fényt is adtak, mint most a csészék.
-Ez igaz… de így romantikusabb. - mondta majd rám sandított.
-Az.


Emlékszem azokra az estékre, amiket ugyan úgy kint töltöttünk a szabadban, gyertyákat gyújtottunk.
Nem volt senki sem, csak mi.
Sokszor gondolok arra, hogy mi lenne, ha még mindig együtt lennénk, ha még a húgom is élne. Biztosan mindketten sokkal boldogabbak lennénk, mint most.
-Egyébként a gitárodat, miért is hoztad magaddal?
-Azt hittem, már sosem kérdezed meg tőlem. - mondtam, s mosolyra húztam a számat.
-Meg akartam csak… nem akartam tolakodó lenni.
-Nem vagy az. Na, de akkor figyelj.
-Figyelek.
-Az igazi válasz arra a kérdésedre, hogy miért hoztalak magammal, az a következő lesz. Nem mondok semmit, elég ha csak figyelsz… tudod ez a hely Tihany legtágasabb része, és nemhiába az a neve, hogy Visszhang- domb.
Elővettem a gitáromat, majd beültem a kör közepére. Eleinte még csak pötyögtem rajta, állítgattam. S amikor már jónak éreztem lefogtam egy F- dúrt.
Lassan, bontva játszottam az akkordot, majd átváltottam egy C-re, s így haladtam tovább a hangokon. Miután a bevezetőt eljátszottam elkezdtem énekelni a dalt, ami közben visszaverődött az apátság falain.
Csak jöjj messzire, menjünk el mindketten,
Csak jöjj, csak jöjj menjünk el messzire.
Lehet, hogy maga a szöveg eléggé bugyuta, meg gyerekes, de Bence fel fogja ismerni a sorokat.
Gyere induljunk tovább a kiskapun át,
Gyere menjünk el mindketten.
Induljunk menjünk messzire, csak ketten,
Tűnjünk el mindketten, tűnjünk el a sötétben…


Ez nem lehet igaz…
Azt hittem, hogy már régen elfelejtette.
Ez volt az a dal amit még ketten irtunk az egyik alkalommal, amikor… Uram atyám, mielőtt visszament volna vidékre, azon az este.
Lassan odasétáltam Eszter mellé és leültem vele szemben, s ekkor láttam meg a szemeiben azt a könyörgő érzést, amit már olyan régen kerestem azóta, hogy visszautazott, senki nem tud ilyen szemekkel nézni a másik emberre. Eszternek nincs szüksége a szavakra, anélkül is tökéletesen eléri azt, amit a szavaival…. talán többet is. A szemei mindig őszintébbek voltak, nem takargattak titokzatosságot, mint a szavai.
A szemei biztonságért, egy menedékért és megnyugvásért könyörögtek.
Menjünk, induljunk, mert jön a nap sugara,
Menjünk induljunk, mert eljött ami időnk.
Kezdtem el énekelni én is vele, együtt, hogy lássa, emlékszem.
Emlékszem, mindenre, amit akkor ígértem neki.
Menjünk mindketten, tűnjünk el a Sötétben,
Menjünk mindketten, mert eljött a mi időnk.
Jön már a nap sugara, s véget vet a sötétnek,
Menjünk, induljunk, mert itt van már a Napkorong.
Menjünk mindketten, tűnjünk el a Sötétben.
Menjünk mindketten, tűnjünk el a Sötétben.
Azt ígértem neki, hogy mindig vele fogok maradni. Nem tartottam meg a szavamat.
Egyszerűen nem mehettem utána… nem. Mit áltatom magamat, egyszerűen…
-Sajnálom, hogy önző voltam.
-Miről beszélsz? - kérdezte csodálkozva.
-Azt ígértem, hogy veled maradok, de másnap mégis engedtelek elmenni. És nem mentem utánad, csak kifogásokat kerestem, hogy nyugtatni tudjam magamat, amiért ott maradtam.
-Nem hagyhattad cserben a srácokat, egyáltalán nem hibáztatlak, a döntésed miatt.
-De én azóta is minden egyes nap bánom, amikor nélküled kelek fel…
-Ne hibáztasd magad…
-De mégis, minden egyes nap arra gondolok, hogy ha akkor nem úgy alakulnak a dolgok, akkor még mindig együtt lennénk.
-Én is sokszor gondolok erre.
-Veled akarok lenni. - mondtam ki azt, ami már hosszú idők óta kaparta a torkomat.
Eszter pedig csak kikerekedett szemekkel nézz rám. s a szemei megkönnyebülést sugallanak.
-Én is veled akarok lenni. De.. hogy oldanánk ezt meg? Hisz te Veszprémben vagy én, pedig Szombathelyen…
-Ha nem bánnád leköltöznék hozzád.
-És a srácokkal mi lesz?
-Nem kell állandóan együtt lennünk ahhoz, hogy össze tudjunk hozni valamit, nem mellesleg most szünetelünk egy kicsit.
-Hogyhogy? Az utóbbi koncertetek pedig nagyon király volt.
-Hogy mondod? - kérdeztem meglepetten.
-Hupsz… ez most csak kicsúszott. Nem tudok én semmiről… - mondta s a szemét elszakította az enyémtől mintha tényleg nem tudta semmiről.
A kis sunyi.
-Lebuktam? - kérdezte, s óvatosan rám nézett.
-Azt hiszem. Na mesélj csak.
-Jó, oké, ami azt illeti jó néhány koncerteteken ott voltam, csak elbújtam a tömegben… valahol az utolsó sorban.
-Hmm…. sunyi vagy. -mondtam összeszűkítve a szemeimet.
-Tudom. - mondta mosolyogva.


-Akkor két nap múlva. - mondtam, nyomtam Bence arcára egy puszit.
-Egy csóknak jobban örültem volna. - mondta duzzogást tettetve.
-Majd máskor! - mondtam mosolyogva, s felszálltam a Szombathelyre induló vonatra.
Amikor szombat reggel útnak indultam, sőt amikor elküldtem Bencének a levelet, nem egy ilyen befejezésre számítottam.
Le akartam zárni mindent.
Csak akartam, egy utolsó közös hétvégét, s utána végleg elfelejteni őt. De hiába próbáltam, sosem ment igazán. Amikor éjszakánként az üres ágyam fogadott önkéntelenül is eszembe jutottak azok a napok.
Azt hiszem már akkor meginogtam az elhatározásban, hogy elfelejtsem őt, amikor eljött szombat délelőtt az állomásra. S az érzés, hogy nemsokára újralátom őt, szinte az egekbe repít.
Erről pedig nem tehetek, egyszerűen még mindig szeretem őt.



2015.08.01.
(NMA)

Keresés ebben a blogban